Charlie Chaplin
A filmművészet zsenije

Chaplin és a zene

 

Egy varietékben töltött gyerekkor

Charlie Chaplin visszaemlékezései szerint kisgyermek-korában édesanyja, a híres varieté-énekesnő, gyakran magával vitte a színházba, ahol a kulisszák mögött hallgathatta anyja és a többi színész előadását:

 

"Anya gyakran inkább elvitt a színházba éjszakánként, mintsem, hogy bérelt szobákban hagyjon magamra."

 

Emlékei az apjára is kiterjedtek, akit ugyancsak Charles Chaplin névre kereszteltek és ismert előadó volt a Canterbury Music Hall-ban; és arra is, hogy édesanyja, régen, a boldogabb időkben hogy szórakoztatta őt és féltestvérét, Sydney-t énekkel, tánccal, szavalással és utánzással. Chaplin legelső színpadi megjelenése ötéves korában volt, mikor anyja huligánok előtt adott elő, akik főként katonákból álltak, az Aldershot Canteen. Amikor anyja hangja megbicsaklott, és képtelen volt folytatni, Charlie-t beküldték a helyére. Akár egy természetes előadó, énekelt két elterjedt nótát igen nagy sikerrel, megállva a kető között, hogy felszedje a színpadról az érméket, amelyeket a meglepődött és lenyűgözött közönség dobált oda.

 

Eltekintve a zenékkel körbevett, varieté-beli felnövés erős ráhatásától, Chaplin később gyakran úgy mesélt az első felfedezés élményéről, hogy a "zene megérintette a lelkemet". Hazamenvén az iskolából az ürés házba, órákat várt valakire, aztán, mintegy az idő elütésének ilyetén formáján, az utcákat kezdte róni, ahol:

 

"Hirtelen mindent elöntött a zene. Elbűvölt! A sarki White Heart kocsma előteréből szivárgott. A dallam az akkori neves sláger, a "The Honeysuckle and the Bee" volt, csodálatos virtuozitással játszották a klarinéton és a harmóniumon. Sohasem érdekelt ezelőtt különösen a zene, de ez olyan gyönyörű volt és költői, pajkos és mókás, meleg és megnyugtató. Hirtelen elfelejtettem reménytelen helyzetemet és átvágtam az úton, oda, ahol a zenészek voltak. (...) Ezek voltak azok a pillanatok, ahol összeismerkedtem a zenével, azok, ahol felismertem gyöngéd szépségét, azt a szépséget, ami felvidított és kísértett egész életemen keresztül."

 

1898-ban, kilencéves korában, Chaplin elkezdte az angol varieték-beli karierrjét; csatlakozott egy fiatal szteptáncos-társulathoz, a "Nyolc Landshire-i vagány"-okhoz.

 

A zene szerepe a Karno-szkeccsekben

Charlie megjárta a színházat is - ámbár esetenként más munkára kényszerült, illetve munka nélkül maradt -, amíg el nem került a Fred Karnos Comedy Sketch Companies-hoz, ahol nyomban sztárrá is vált. Karno vállalatával turnéztak Amerikában is, ahol bejárhatta az egész kontinenst. Chaplin zenei tudása erős ráhatással volt korai mókás pantomimjére is, aminek jellemvonása a ritmikusság és könnyen felfedezhető a gyakori táncosság.

 

A zene fontos szerepet játszott a Karno-szkeccsekben, amellyel komikus kontrasztokat érhettek el, például úgy, hogy erős burleszk jeleneteket 18. századi melódiákkal társítottak. Stan Laurel, a Karno társulat tagja, egy interjúban úgy emlékszik, hogy az 1912-es amerikai túra alatt Charlie:

 

"Ahova csak tudta, cipelte a hegedűjét is. A húrok fordítva voltak, így bal kézzel tudott játszani, órák hosszat gyakorolt minden áldott nap. Aztán egyik nap egy csellóval állított be és olyan figyelmet szentelve cuccolta mindenhová, mint az önnön szeme fényét. Ezekben az időkben úgy öltözött, mint egy zenész; egy hosszú őzbarna kabátban zöld bársony-mandzsettákkal és -gallérokkal valamint lehajtott karimájú tökfödővel. És a haját hagyta hosszan burjánzani a hátán. Sose tudtuk, mi lesz a következő őrültsége."

 

Chaplin így emlékezett vissza:

 

"Ezen a turnén ott volt a hegedűm meg a csellóm is. Tizenhat éves korom óta naponta négy-hat órát gyakoroltam a hálószobámban. Minden héten leckéket vettem a színház karmesterétől vagy attól, akit éppen ajánlott, ha nem ért rá. Mivel bal kézzel játszottam, a hegedűm húrozása balos volt, így az egész hangszer kialakítása fordítva volt. Nagy álmom volt, hogy igazi koncert-művész legyek, feladván ezt, hogy varietékben lépjek fel, de ahogy az idő múlt, rájöttem, hogy sose leszek tökéletes, így feladtam."

 

Életem képekben című művében Chaplin ironikusan ezt írja:

 

"Ami a csellót illeti, igazán menő volt, és lehetett vele csillogni, de mást nemigen."

 

Párizsban, a Folies Bergère-ben, Debussy Chaplin-nel akart találkozni - aki ekkor alig húszéves volt - miután látta őt egy Karno-előadáson, és ezt mondta neki: "Ön ösztösen úgy táncol és zenél, ahogy más sok év tanulás után se tud.". Abban az időben Chaplin nem is tudta, hogy ki adózik neki ilyen tisztelettel, bár önéletrajzában megjegyzi, hogy ez volt az az év, amikor "Debussy bemutatta A faun megkésett délutánját Angliában, de a közönség kifütyülte és kisétált felháborodottan."

 

A Charles Chaplin Music Company

 

1913 végén, Chaplin otthagyta Karno-t és Amerikában kezdett el dolgozni a filmiparban. Ebben az időben elment a New York-i Metropolitan Operában, hogy megnézze a Tanhäuter-t.

 

"Soha sem láttam igazi nagy operát, csak revü-beli kivonatokatokat - de meg kell mondanom, gyűlöltem azokat. De most kedvem volt hozzá. Vettem egy jegyet a második páholyba és leültem. Az opera néetül volt, így nem értettem egy szót sem belőle, sőt, a történetet sem értettem. De amikor a halott királynő és elvitték a zarándok-kórús szívhezszóló zenéjére, keserűen sirdogálni kezdtem. Úgy tűnt, életem összes valyúdása összegződött ebben a pár pillanatban. (...) Elgyengülve és érzelmileg megrászkódtatva jöttem el."

 

Chaplin filmes munkásságában mindenütt előfordult a zene.

 

"Egyszerű dallamocskák adtak ötleteket a komédiához. A Húsz perc szerelemben , ami tele van kegyetlen ütlegelésekkel és bolondozásokkal a parkkal, egy rendőrrel és egy dadával fűszerezve, és össze-vissza szőttem a szituációt egy egyszerű kétlépéses, a Too Much Mustard dallamára 1914-ből."

 

Hamarosan Chaplin hírneve olyan nagy lett, hogy a varietés dalok központjába került: "A Ziegfield Follies Lányok Chaplin számokat énekeltek, elrejtették szépségüket bajusz, keménykalap, csámpás cipő és buggyos nadrág alá, és a "Those Charlie Chaplin Feet"-et énekelték."

 

Mikor a Mutual Film Company-nak dolgozott, Chaplin szívesen vette a lehetőséget, hogy olyan befolyásos zeneszerzőkkel találkozzon, mint Paderewski vagy Leopold Godovsky. 1916 még a saját zeneműkiadó vállalatát is létrehozta, Bet Clark-kal, egy varieté színésszel.

 

"Kibéreltünk egy szobát a harmadik emeleten egy külvárosi irodaházban, kiadzunk kétezer másolatot két rendkívül félresikerült dalomból - aztán leültünk és vártuk a vevőket. A vállalat teljes mértékben őrült volt és elég csöndes. Azt hiszem, három másolatot adtunk el, egyet Charles Cadman-nek, az amerikai zeneszerzőnek, kettőt pedig két arrajárónak, akik benéztek az irodánkba, mikor a felsőbb emeletekről jöttek le."

 

Valójában a Charles Chaplin Music Company akkor zárt be, amikor már három dalt kiadtak, az "Oh! That Cello!"-t, a "Theres Always One I Cant Forget"-et és a "The Peace Patrol"-t. Chaplin-nek a film maradt a legfontosabb csapásvonal és 1918-ban megépítette a saját stúdióját, ahol teljes gyártási ellenőrzést élvezhetett.

 

Chaplin a saját műveit szerzi

Gyakran írt a filmjeihez zenét, amit a film bemutatásával egybeesően adtak ki. Figyelemreméltó, hogy amikor az Aranylázat bemutatták, a zenéjét az Abe Lymann Zenekarral vette fel.  

 

A némafilm korában magas szinvonalú zeneszerzőket fizettek, hogy írjanak megfelelő zenét a fontosabb hosszú filmeknek. Ezeket álatlában már kiadott zeneművekből ollóztak össze, és olyan hangszereléssel adtak elő, amit a mozi megengedhetett magának.

 

Chaplin már a párizsi nő idejében is erősen belevonta magát a filmjei zenei kísértébe. A hangosfilm elterjedésével Chaplin érthetően vonakodott, hogy felhagyjon a mindenki számára érthető pantomimes eszközeivel, de:

 

"Az egyetlen jó dolog a hangban az, hogy én irányíthatom a zenét, szóval magam komponálhatok. Romantikus és elegáns zenét akartam írni a régi komédiám díszítéséhez, komikus ellentétben a csavargó karakterével, mert az elegáns zenék érzelmes kereteket adtak a komédiáknak. A zenei rendezők ezt ritkán értik meg. Ők mókás zenéket akarnak. Persze azt mondtam nekik, hogy én nem akarok versenyezni, hanem azt akarom, hogy a zene ellenpontja legyen a komolyságnak és a bájnak, hogy érzelmességet fejezzen ki, az, ahogy Hazlitt mondja, befejezetlenség érzése nélkül. Néha a zenészek elkezdtek nagyképűsködni, rendkívül fontoskodva taglalni a kromatikus és diatonikus skála szűkített hangközeit, hamar közbevágtam egy laikus megjegyzésével: "Akármi is a melódia, a többi már csak toldás-foldás!" Miután megszereztem a zenét az első néhány képkockához, a partitúrát már professzionális szemmel tanulmányoztam, és éreztem, hogy a szerzemény túlcifrázott-e vagy sem. Ha túlkottázottnak láttam a réz- vagy fafúvós részleget, csak ennyit mondtam: "túlfeketéllik a rezesbanda" vagy "kicsit teletömöttek a fafúvósok". Semmi sem izgalmasabb és érdekesebb, mint amikor visszahallod az áltaklad szerzett dallamokat először egy ötven személyes nagyzenekartól."

 

1940-ben, a diktátor zenéjéről beszélve, Chaplin ezt mondta egy interjúban:

 

"A filmzene sosem hangozhat koncertzeneként. Mivel többet kell adnia a néző-hallgatónak egy pillanatban, mint amennyit a kamera tud, de sohase szabad fontosabbnak lennie nála."

 

Az ekkori zenei rendezője, Meredith Willson ezt mondta:

 

"Sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ennyit szentelt a teljes tökéletességre és pontosságra, mint Charlie Chaplin. (...) Mindig le voltam nyűgözve a legapróbb részletekbe menő figyelmén, az érzelmein a pontos dallamon és tempón, hogy azt az érzést fejezhesse ki, amit akar. (...) Mindig kereste és fürkészte a hamisságot a zenében és filmben egyaránt."

 

Amerikai karrierje alatt Chaplin rengeteg híres zeneszerzőt és zenészt tartott barátjának és ismerősének, köztük Rachmaninovot, Horowitzot, Stravinskyt, Hanns Eislert és Schönberget.

 

"Miután látta a Modern időket, azt mondta, a film kitűnő volt, de a zene el lett szúrva."

 

Később, az önéletrajzában így bókolt nekik:

 

"Az írók kedves emberek, de nem túl bőkezűek, nem igazán osztják meg tudásukat másokkal; hanem a könyveikben tartják. A tudósok nagyszerű társaság, puszta megjelenésük egy nappaliban lebénítja mentálisan a többieket. A festők kicsit unalmasak, mert a legtöbbjükről azt hinnéd, inkább filozófusok, mint festők. A költők kétségtelenül a legfelsőbbrendű osztály, az egyeniségük kellemes, megértő és kitűnő a társalgásuk. De azt hiszem, együttvéve a zenészek sokkal együttműködőbbek, mint bármely másik osztály. Semmi nincs olyan meleg és megindító, mint egy szimfónikus zenekar látványa. A zenei pulpitusok romantikus fényei, a behangolás és a hirtelen elcsendesedés, ahogy a karmester megjelenik, nos ez adja az egésznek a közösségi és együttműködő jelleget."

 

Bár valójában sohasem tudott zenét kottázni, folytatta a munkát a zeneszerzéssel a filmjeihez.

 

A Nagyvárosi fények lekottázásáról ezt mondta:

 

"Igazság szerint azt nem is én írtam. Lelaláztam Arthur Johnsonnak, aki lekottázta. (...) Ez mind egyszerű muzsika, összhangban a karaktereimmel."

 

A zeneszerző-karmester Timothy Brock szerint, aki nagyon sok Chaplin zenét vezényelt és játszott:

 

"Bár képzetlen volt az általános kottázásban, mindazonáltal Chaplin tehetséges zeneszerző volt, ösztönös karmesteri érzékkel. És bár kapcsolatba lépett különböző rendezőkkel és hangszerelőkkel, hogy a témája anyagát lekottázzák, tehetsége a dallamisághoz és összhangzáshoz, illetve képessége ahhoz, hogy a film-béli cselekményeket a zenével kifejezze, fontos alapdallam maradt, ami minden filmjében megfigyelhető. Akár a híres csavargója, dalai is alkalmazzák a kitűnő egyensúlyt a melankólia, a komédia és a virtuozitás."

 

1942-ben visszatért az 1925-ös Aranylázához és lecserélte a némafilm feliratait a saját kommentárjára illetve zenét adott hozzá. Később örömét az Edward-kori varieték zenéinek utánzatásában és az 50-es évek "pop" slágereinek paródiáinak írásában lelte, a Rivaldafényhez és az Egy király New Yorkban-hoz. Az utánzatok és paródiák szeretete nem csak a zenére van korlátozva - a szövegei is tele vannak humorral és szójátékkal. Az az öröm, amit találunk ezekben a dalokban, kétségtelen, abból az örömből fakad, amivel Chaplin írta őket. Élete végén, amikor már Svájcban élt, az összes 1918 és 1923 között készített filmjéhez írt és vett fel zenét. A Chaplin család levéltárában rengeteg olyan felvétel található meg, amin Chaplin egyedül dolgozik a zongorán, improvizál és elmélyülve hümmög azon, amit eddig megírt. Egyszer azt modta, hogy nem is emlékszik egy dallamra, arra igen, hogy néz ki a minta, amit kirajzol a fekete és fehér billentyűkön.

 

A családi hajlékban, Svájcban, Chaplin egészen élete végéig folytatta és növelte tudását és szeretetét a zene iránt, valamint olyan zeneszerzőket szórakoztatott, mint Arthur Rubinstein, Isaac Stern, Rudolf Serkin és Clara Haskil. Josephin lányának kellemes emlékei vannak arról, hogy hogyan, főként vacsora után, ragaszkodott hozzá, hogy a lámpákat lekapcsolják és gyertyafényben hallgatták az egyik kalsszikust a másik után.

 

Valójában, őszintén mondhatjuk, a zene "megérintette a lelkét."

 


 

Hozzászólás 

 

Widget is loading comments...
 
 
 
 
 

 

 

 

Honlap készítés ingyen

Hírek

  • Reklám

     

    Autó oldal

    Szeretne többet megtudni az autókról és a leghíresebb világmárkákról?

    Akkor csak kattintson ide!

     

    Bern és Svájc

    Szereti a hegyeket vagy Svájcot?

    Kattintson ide!

     

      

Szavazás

Mi az, amit a legszívesebben lát vadonatúj Tumblr/Twitter oldalunkon?
Színes fotó összehasonlítása
Témanapok
Egyéb
Asztali nézet